Vannak olyan, étellel kapcsolatos gyerekkori emlékek, amelyek nagyon megragadtak bennem. Nagymama málnahabja, amit kizárólag az udvaron lehetett készíteni, különben rózsaszín pöttyös lett az egész konyha. Minden tökszezonban előkerülő vita, hogy a főzelék paprikás legyen-e. Mert nagypapa egyenesen barbárságnak tartotta a tök és a paprika házasságát. Ő a hófehéret szerette. Anyu zsírban sült fehérboros húsa, vagy nyáron a kenyérszelet-mackósajt-kovászos uborka trió. És persze a sercli. Családon belül mindenki tudta, hogy a sercli anyué. “A sok-sok ropogós héj miatt”, szokta mondani. És soha senki nem akarta előle megenni. Fel sem merült. Mintha a kenyér a sercli után kezdődne. És bár ma már külön konyhánk van, én mindig levágom a serclit, és félreteszem. Nem eszi meg senki. Hiszen mindenki tudja: az anyué.
