A váci piacon vagyunk, már éppen indulnánk, amikor eszembe jut, hogy olvastam egyszer egy kosdi fűszerkertről. Úgy rémlik, közel van. Megkérdezzük a cseresznyeárusnál összeverődött társaságot, merre menjünk. Az egyik férfi szerint ismeretlenül nehéz odatalálni (milyen igaz!), a másik szerint meg Pest felé egy villanypóznától egyenes út vezet odáig. Hogy melyik irányban, titok.
Illendően megköszönjük, és felmarkoljuk a cseresznyét. Majd csak odatalálunk. Hirtelen bevillan, mintha csütörtök lenne az egyetlen szünnap a kertben. Márpedig éppen csütörtök van. Egy telefont megér. Hosszú csörgés, felveszi egy mély, de nagyon vidám hangú hölgy. Bemutatkozom, megkérdezem, mehetünk-e. Nincs vétel. Megkérdezem, hall-e engem. Már igen. Újra elmondom, mire a háttérben őrült sípolásba kezd valami riasztó. Ő csak mondja, persze, menjünk, vár minket, és nevet a bolond helyzeten. Nevetek én is. Mosolyogva teszem le a telefont. Nyugalom.
Úticél: Kosd, Bocskai utca, legutolsó ház.
Öt perc autózás dimben-dombon, kanyarban föl és le. Körülöttünk gyönyörű táj. Mitfárerként navigálok: forduljunk a főútról balra. Aszfaltos út, egy darabig. Aztán föld. Két autókeréknyi nyom, középen térdig érő gaz. Jobb oldalt egy fatábla: Levendulamama Kft., nyíl előre.
Kis autónk van. Nyugtatom magunkat, hogy ez csak fű, nem lesz semmi baj. (Ebben azért nem voltam olyan biztos…) Az autó bírja, több kanyar után még egy tábla, balra fölfelé mutató nyíl. Arra gondolok, hogy ideje megállni. A domboldalba már tényleg nem tudunk fölmenni. Vagy ha fölmegyünk, akkor lejönni nem fogunk. Megállunk egy kukoricatábla mellett. A zöld hajtások most kezdik kidugni a fejüket. Kiszállunk.
Levendulamama kinyitja a dombtetőre épült aprócska házuk ajtaját. Felnézek, szembesüt a Nap, így csak a sziluettjét látom. Integetünk egymásnak. Öblös hangján kiált le nekünk, hogy merre menjünk. A szomszédos telken óriási meggyültetvény, körben zöld legelők és tarka tehenek. A magas fűben nekivágunk az emelkedőnek. Elmegyünk egy kisebb cseresznyefa, rózsaszínű futónövények és vaskos szederbokrok mellett. Pár falépcsőn lépünk fel a kiskertbe. Levendulamama messzebb áll, köszönünk. Most már látjuk. Őszes hajú, kötényes hölgy, kedves résekkel a fogai között. Megingathatatlanul vidámnak tűnik.
Szeretnénk körülnézni, mondjuk magabiztosan, mintha felismernénk azt a sokféle gyógy- és fűszernövényt, ami a lábunk előtt hever. Különlegességeket keresünk. Elgondolkozik, sorra lehajol és mutatja, megszagoltatja velünk a növényeket. Citromos kakukkfűvel kezdünk, amit izsóp követ. Hüvelyesek főzéséhez ajánlja, hogy elkerüljük a puffadást. Megmutatja az istenfa nevű nyurga zöldet is, amit ő sült húsokhoz és fasírtba tesz. Kapunk vízitormát, komlós majorannát, amely a nevét a komlóra hasonlító virágáról kapta. Krumplifőzelékbe jó lesz, mondjuk. Levendulamama spenótba és sült májra teszi. Sőt, a férje paprikás krumpliba is. Ad nekünk egy kis ládát, hogy legyen mibe pakolni. Ügyeskedve szorítunk helyet borsikafűnek és illatos bergamottnak. Teának vagy frissítő nyári italnak finom, mondja Levendulamama, csak mentával együtt ne használjuk, mert kioltják egymás ízét. Mentával és a tárkonnyal egyébként is óvatosan bánjunk, kellemetlen tőszomszédok. A gyökereikkel elszívják a többi növény életerejét. Tartsuk kaspóban, ami korlátot szab a terjeszkedésüknek.
Levendulamama felveti, hogy nézzük meg a kert felső részét is. Ő semmit nem erőltet, egyszerűen van. Ha van kedvünk és időnk, menjünk. Megyünk.
És ezzel a kosdi édenkertbe csöppenünk. Sóska, paszternák, vérfű, angyalgyökér, kasvirág, őszibarack, fekete és piros ribiszke, krumpli, zsenge saláta. Van itt minden. Még szamóca is. A legvége, amit Levendulamama a kétéves unokájának tartogat, hogy a kis talicskába legyen mit gyűjteni a lánynak. Földes kezével szed magának pár szemet, és biztat minket, hogy együnk. Együnk jóllakásig. Édeskés illatú, fanyarkás íze pedig robbanós cukorkaként bontakozik ki a szánkban. Bevillan a körmendi gyerekkor. Együtt kóstoljuk meg a rövidszárú cseresznyét is, s közben beszélgetünk az életéről. Budapest II. kerületét hagyták ott 15 éve ezért a telekért, amire ők maguk építették pici házukat, amiben csendre, békére és harmóniára leltek. Mert, mint mondja, az emberek eltávolodtak a természettől, idegenként néznek rá. Elfelejtették, hogy mire lettek teremtve. Levetették mint egy ruhát. Ő itt megtalálta a maga ruháját, és boldogan él. Piacra jár, látogatókat fogad, ültet és kísérletezik.
Érdekes olyan embert látni, aki ennyire része a környezetének. Mintha egyek lennének. Mintha ettől mi nagyon messze lennénk.
Csendben visszasétálunk a kert aljába, és közben még egy mézillatú loncpalánta is a rekeszünkbe kerül. Számolunk, és Levendulamama felajánlja, hogy lekísér minket az autóhoz. Közben beszélünk az idényről, ami száraz, és jól jönne az eső. De nem panaszkodik. Örül mindennek, amit kap. Abból főz, amije van. Szó szerint.
Elköszönünk, zengő hangján nevet. A Nap még mindig szembesüt. Látjuk, ahogy távolodik, majd megfordul. Bólint, integet, és megy tovább.
A fű még mindig magas. De már nem aggódom.
