Tavasz van. Zavartalanul süt a nap. Hazafelé tartok a szombati piacról, és bár kis kitérő, a kedvenc parkom felé veszem az irányt. A nyüzsgés közepén egy csendes sziget. Az én szigetem. Gyönyörű kovácsoltvas kerítés, virágágyások, zöldellő gyep, játszótér és sok-sok pad. Nehéz a kosár, a füle belevág a tenyerembe, sajognak az ujjaim, így leülök az egyik padra. Tartok tőle, hogy hűvös (ilyenkor mindig a nagymamám és a felfázás jut eszembe), de nem. Kellemes. Magam mellé veszem a csomagot, meglazítom a sálam, elernyesztem a vállaimat. Jólesik.
A fény felé emelem az arcom, lehunyom a szemem, és hagyom, hogy átjárjon a meleg. Furcsa, de valósággal beleborzongok, érzem, ahogy a hideg végigfut a gerincemen. Kezdenek tompulni a hangok. Még hallom, hogy valakinek a lépései alatt csikorog a kavics. Hogy a gyerekek kacarászva szaladgálnak, és valaki dudál. Néhány percig csak vagyok. Elvakít a nap, színes foltok cikáznak a szemhéjam mögött. Aztán lassan tisztulni kezd a kép.
Elindulok a kapu felé, és lenyomom a nehéz kilincset. Beslisszan mellettem egy tacskó.
– Sólet, gyere vissza! – kiáltanak neki.
Nevetve utánanézek. Mindig lenyűgözött ezeknek a kutyáknak a formájuk. És ennek itt milyen jó neve van! Kilépek az utcára, de valami nem stimmel. Eltűnt az ékszerész, a cipész és a képkeretező. Más minden. A szökőkút felé nézek. Habzik a víz, és sárgás a színe. Mi ez? A gyerekek odafutnak, belemerítik az üvegüket, meghúzzák, aztán tovább kergetik egymást. Én ezt nem értem. Hiszen nem is ivóvíz. Kíváncsi elindulok felé, de ahogy lelépnék a járdáról, még jobban megdöbbenek. Az út macskakő helyett macskanyelvvel van lerakva. Keserű csokiból készülttel. A csatornafedeleken pedig egy macskafej dombornyomata. Atyavilág!
A szökőkútnál megcsap a bodzaillat. Bodzaszörp bugyog belőle! Megkóstolom. Nagyon finom. De ez azért mégiscsak képtelenség! Körbenézek, ám úgy tűnik, másoknak ez nem furcsa. Kávéznak, olvasnak és játszanak az utcán. Mi folyik itt?
Valaki megérinti a vállam. Ijedten összerezzenek, és odakapom a fejem, de nincs miért aggódni. Egy nagyon szép néni áll mögöttem. Ősz, göndör haja, kerek szemüvege és édes mosolya van.
– Jól van, kishölgy? Sápadt, mint a vaníliapuding.
– Hol vagyok?
– Ne féljen, jó helyen. Jöjjön, megmutatom a városunkat!
Elképzelni sem tudom, mi történik. Miközben sétálunk az apró, türkizkék autója felé, elárulja, hogy Péknének hívják, és hogy nagyon szereti a hagymát. Én nem így szoktam bemutatkozni, de legyen. Elmondom, hogy én Panni vagyok és szeretem az epret.
Pöfögve, de elindul a járgány. Még feszengek, a táskámba kapaszkodom. Ismeretlen helyek mellett hajtunk el, és az utcanevek egyáltalán nem ismerősek. Pékné látja a döbbenetet az arcomon, így sietve beavat:
– Ez a Spenót utca, itt laknak az egészségtudatos családok. Tudja, a zöldek. Sokan sótlannak tartják őket. Nem messze van a Kaviár és a Pezsgő utca, ott a jómódú családok élnek. A kisunokám a Palacsinta utcai óvodába jár, őt majd úgyis megismeri. Bájos gyerek. Igen, és van a zűrös rész! A Pacal utca és környéke. Oda ne menjen! Este pláne. Furcsa alakok járnak arra. Barna cukorral, bogyóval és szotyival üzletelnek. Veszélyes dolgok ezek…
Bólogatok, mintha mindez teljesen természetes lenne. Lelassít, mert egy óriási babapiskóta fekszik keresztben az úton.
– Túl sok tojáshabot tettek bele, drága, azért lett ilyen magas. Így nagyot üt, de majd írok a polgármesternek.
Annyira abszurd az egész helyzet, hogy hangosan kacagnom kell. Kezdem élvezni. Tetszik a hely. Pékné átenged a zebrán egy sármos harmincast.
– A karfiolfülére csak úgy buknak a nők. Nézze azt a csokrot a kezében: kelbimbó, brokkoli és retek! Nem esik messze az alma a fájától. Az apja is úriember volt. És szívdöglesztő.
Péknére sandítok, aki finoman elpirult. Vigyorog ő, így vigyorgom én is.
– Kér egy kávét, Panni? Ismerek egy jó helyet a folyóparton. El szeretném vinni oda.
Hevesen bólintok, persze. De amikor megállunk, nem hiszek a szememnek. A kávézó maga egy óriási kotyogó. Van füle, fogókája és szelepje. És egy apró ablak az oldalán. Ott van a kiszolgálás. Kérünk két rövid kávét. Én máris belesüppedek egy partra kitett, csíkos vászonszékben, de Pékné még lesétál a vízhez. Egyik kezével a földről szedeget valamit, a másikkal a vízbe nyúl. Amikor visszaér, mosolyogva rám néz:
– Hogy legyen mit nyammognunk a kávéhoz.
Hozott egy nagy marék színes Dunakavicsot és kagylócsokit. Már meg sem lepődöm. Nézzük a vizet, és közben Pékné kedves hangján mesél a városról és a lakóiról. Előttünk gyerekek futkosnak és ugrálót karistolnak a kavicsba.
– A csirkefogók – mondja, ahogy rájuk pillant. Mint kiderül, ikrek és a legnagyobb baromfifeldolgozó vállalkozó fiai. Vásott kölykök, így ragadt rájuk a név, bár ennél jobbat keresve sem találhattak volna.
Megtudom, hogy Pékné apukájáé volt a patika, ahol fejfájásra egy kocka márványsajtot, izomfájdalomra lóbalzsamot, gyulladásra kamillát, míg vesepanaszokra kávét írtak fel. Az orvosnak krumpliból faragott pecsétje, spagettiből és kagylótésztából készült sztetoszkópja volt. Ő is írt receptet a pácienseknek, ételek receptjét. Kiderül az is, hogy Pékné eredetileg cukrász. Övé volt a város bájos kis helye, ami előtt csokiszökőkút állt, finomabbnál finomabb süteményeket és fagyikat készítettek. A marcipánt egy Mandulaliget nevű ültetvényről rendelték. Szerinte az övék a legjobb. Büszkén újságolja, hogy a város összes macskanyelvét ők gyártották jó pár évvel ezelőtt. A kis cukrászdát a lánya örökölte, és a mai napig ők tartják karban az utcákat. A hidegtől könnyen megreped és lepattogzik az macskanyelv, nyáron pedig néha megolvad és lesüpped. Ilyenkor járja az utcákat a csokizógép, amiről egy óriási habzsákkal nyomják az útra a csokoládékeveréket, amit hablapáttal szép egyenletesen elkennek.
– Sokat csicsergek, drága. Nem éhes, Panni? – tudakolja.
– Egy picit igen – válaszolom félénken.
– Akkor menjünk, elviszem a legjobb helyre, a Szentháromság téren van.
Megköszönöm, és úgy teszek, mintha tudnám, hova megyünk. Bepattanunk a kis kocsiba, és nemsokára meg is érkezünk. A szentháromság ezen a helyen nagyon mást jelent. Igaz, hogy van egy szoborcsoport, de nem az, amire számítanánk. Itt a vöröshagymának, a pirospaprikának és a zsírnak, a gasztronómiájuk alappilléreinek állítottak emléket. Mindegyiknek óriási méretben. Tátott szájjal nézek. Pékné hangja töri meg a bámulást:
– Jöjjön, Panni, együnk!
A templom mellett, egy kis bódé előtt áll, aminek tényleg kolbászból van a kerítése. Egy ütött-kopott táblán fölötte kiírva: Püspökfalatozó. Hangosan felnevetek, ez jó. Nagyon tetszik ez a hely! Pékné igazi bőségtálat rendel kettőnknek. Sült húsok, hurkák, pörköltszaft, friss kenyér, párolt káposzta, kovászos uborka. Mire végzünk, pukkanásig tele vagyok, szuszogok.
A harangot egészkor kongatja egy pap, és ahogy felnézek a templomra, észreveszem, hogy egy jó hosszú nyakú sütőtök a harang nyelve. Mi más lenne?
Pékné szerint viszont nincs ebéd egy kis nyalánkság nélkül. Én hevesen tiltakozom, és legalább annyit sikerül elérnem, hogy ne cukrászdába menjünk, hanem nála igyunk egy teát. Pékné lassan befordul a zsákutcájukba, amelynek az elején egy tábla áll, amin egy kecske rajza van pirossal áthúzva. Utána látom meg, hol vagyunk: Káposzta utca.
Látszik, hogy egy pék-cukrász páré a ház. A kerítés bagettből, a tetőcserepek zsemléből, a falak pedig formakenyérből vannak. Az ablakokból cukorszirmú muskátlik, árvácskák és begóniák lógnak. Amikor odaérünk, Pékné unokája a kertben szaladgál.
– Gyere ide, Alma, hadd mutassalak be Panninak!
A göndör hajú kislány nevetve fut felém. Hirtelen valaki megpaskolja a vállam. Alma eltűnik. A padon ülök, a kosaram mellettem.
Kereki Noémi írása.
