A rétessütés nagymamás program volt. Anyu kedvence a tökös-mákos, mi pedig szerettünk a kedvében járni. Megvolt a saját rituálénk. Mindig a sütést megelőző este állítottuk össze a tésztát. A türelem nem volt a nagymamám erénye, ezért inkább a sodrófával nyújtandó, mint a kézháttal húzandó rétest sütötte. Szerinte, persze, azért, mert az övé finomabb. Szerintem is. Úgyhogy este összeállítottuk az ecetes tésztát, adagokra osztottuk, lefedtük, majd éjszakára a hűtőbe tettük.
Másnap korán reggel elmentünk a piacra, hogy vegyünk friss főzőtököt, mert kellett neki a tudat, hogy amit megsütünk, éjszaka még a termőföldön hevert. Ha kellett, vettünk mákot és tejfölt, majd siettünk haza, hogy ebédre készen legyünk.
Bevallom, nem szerettem tököt pucolni. Idomtalan az alakja, félbe kell vágni, kanállal kikaparni a magját, és meghámozni. Olyan síkos volt, hogy folyton kicsúszott a kezem közül. A tenyeremen pedig pucolás után egy fényes és száraz réteg lett, amit órákig nem tudtam lesikálni. De mindig bevállaltam. Elővettük a sufniajtó mögé rejtett régi tökderzálót, mert a nagymamám vallotta, hogy a simán lereszelt tökön nem lesz majd mit harapni a rétesben. Igen, derzáló. Évek alatt rá kellett jönnöm, hogy mások nem ismerik ezt a szót. Lassan kezdem úgy érezni, hogy ez egy háromgenerációs bennfentes kód volt. Pedig semmi misztikus nincs benne. A nagymamám sokat járt és élt Vas megyében, ott pedig ez egy teljesen elterjed szó a gyalura. Ugyanígy cipeljük magunkkal tovább a „rajt” szót is. Tudjuk, hogy igazából a „rajta” a helyes, és ha nagyon figyelek, ezt is mondom, de szeretem, hogy egyébként tősgyökeres budapestiként van egy kis íz a beszédünkben.
De vissza a derzálóhoz. V-alakú éles és széles fogai között vastagabb csíkok hullottak a tálba. Könnyű volt vele bánni, és rusztikus. Jól besóztuk a tököt, majd a nagy halmot egy konyharuhára pakoltuk, összekötöttük a négy sarkát, kicipeltük a kertbe, és több téglát tettünk a tetejére. Magára hagytuk, hogy minden nedvesség kicsöpögjön belőle. Ahogy a nagymamám mondta:
– Ezt nem lehet siettetni.
Visszamentünk a konyhába, előkészítettük az óriási gyúródeszkáját, a mákdarálót felszereltük egy ütött-kopott, festékfoltos székre, majd befogtuk a nagypapámat, mert mákot darálni, ugye, férfimunka. Teljesen más íze van a frissen darált máknak, kóstoltam. Meg lehet spórolni, de nem érdemes. Olajos, illatos, kékesfekete és isteni. A nagymamám mindig azt mondta, annyi porcukrot keverjek bele, hogy olyan legyen a színe, mint amilyen egy férfi mákos haja. Itt-ott fehér csíkok, foltok, és már éppen szürkésbe hajló. Előkészítettük a tejfölt és a zsírt, amit megolvasztottunk. Tízpercenként kiküldött a kertbe, nézzem meg a tököt. Ha csepeg, még hagyjam. Amikor már abbahagyta, és egy kis kupaccá zsugorodott, bevittem. Az én feladatom volt, hogy egy nagyobb tálban összekeverjem a cukros-mákkal. Ő addig szép vékonyra kinyújtotta a tésztát, én locsoltam meg zsírral, ő pettyezte meg a tökös-mákos keverékkel, és együtt jó gazdagon tejfölt kanalaztunk rá. Két oldalról, ujjnyi vastagon behajtotta a tésztát, hogy ne szökjön ki a töltelék, majd villámgyorsan feltekerte.
A nagymamám nem volt az az anyaggal spórolós fajta, ez meg is látszott a rudakon. Jó ducik voltak, amik már sületlenül is a szétpukkanás veszélyével fenyegettek. Kész attrakció volt átemelni egy-egy rudat a tepsire. Néha megpróbálta egyedül, de általában ketten csináltuk. Egyik végét ő fogta, a másikat én. Számolás, instrukció, levegő-visszafojtás, drukk, majd huppanás. Csinosan megigazítottuk, a tetejét jól lekentük zsírral, hogy majd ropogós legyen, és gyorsan betoltuk a sütőbe, hogy ne ázzon át a tészta.
Kicsi voltam, így a sütő ablaka elé húztam a kis sámlimat, és végig néztem, ahogyan sül. Tudtam, hogy a nagymamám nagyon izgul azért, hogy ne durranjon szét. Láttam rajta, hogy bántotta, ha mégis megtörtént, és amíg el nem fogyott, számtalanszor elmondta, hogy ez most nem úgy sikerült, ahogy tervezte, nem olyan szép, de reméli, legalább finom. Mindig az volt. Tudtuk, mennyire zavarta, ezért a tökéletleneket ettük meg leghamarabb, sőt azokat kiáltottuk ki a legfinomabbnak. Mindenkinek megvolt a kedvence. Anyu hidegen és a szélét, én melegen és a közepét ettem.
Minden rétesnap ünnep volt. Azóta is minden rétes láttán ezeket a képeket látom.
A derzáló azóta már nálunk van. Jó helyen, de a legjobb akkor is a nagymama sufnijában volt. Tökös-mákos rétesre várva.
Kereki Noémi írása.
