Különleges reggelre ébredt egy őszi napon a város. Más illata volt a levegőnek. Édeskés, alkoholos, nyári.
Tóth Imre viszont szokásos napra készült. Semmi változás, a megszokás. Minden reggel hatkor kelt, pontban.
Földmérő: precíz, komoly ember. A város nagy becsben tartott polgára. A trigonometria mindentudója.
Óriási dudaszó, kerepelés és vidámság kúszott az álmai közé. Kipattant a szeme, és azonnal felült az ágyában:
– Elaludtam!
Gyorsan megnézte a vekkert: 5:42. Csak egy rossz álom volt, és ezzel meg is nyugodott. Nem hagyta kárba veszni azt a 8 percet, visszafészkelődött a paplan melegébe és inkább tovább szunyókált. 6:00. A szokásos óracsörgésre kelt, felöltözött, megreggelizett (csokoládétorta és forrócsoki), összepakolta a táskáját, és munkába indult. Volna. Ugyanis, amikor kinyitotta a háza ajtaját, megcsapta a bűz. Gyümölcs.
Nem szeretett szinte semmit, aminek köze van a gyümölcshöz: a jégkrémet, a pálinkát, de még a barackos gombócot sem. Egyedüli kivétel a szilvalekvár volt, abból is a szabolcsi. Amiben megáll a kanál. Ez is csak ezért, mert a Nutellára hasonlít. Szökőévente ráfanyalodott, és akkor elnyammogott egy egész üveggel. Különben a dobozos üdítőket kész vitaminbombának tartotta, a gyümölcsfákat pedig tévedésnek. Kertjében egyetlen egy maradt: az apósa almafája, amit fővesztés terhe mellett mert volna csak kivágni. Több szilva-, birs- és meggyfa valahogy idő közben eltűnt. Az egyik útban, a másik beteg, a harmadik meg felesleges volt.
A felesége viszont ügyes nő, nem hagyta magát. Ő imádta a gyümölcsöt, a piacról ládaszám cipelte haza, majd kompótot, lekvárt és sok-sok gyümölcsös süteményt készített.
– Mindent akkor, amikor szezonja van, tudom… – dörmögte Tóth Imre.
Mert az ő szíve csücske a csokoládé volt. Töménytelen mennyiségben. Főleg a torta. A kedvence 70 deka keserű csokoládéból és 9 deci tejszínből készül. Ha ezen most megdöbbent, ő értetlenül megkérdezné:
– Miért? Még csak egy liter sem kell bele.
De térjünk vissza ahhoz a reggelhez. Kilépett az ajtón. Ősz volt: eső, avar és föld szagát kellett volna érezni, nem parfümösen émelyítő cukrosságot. Kisétált az autójához. Nők, gyerekek és férfiak szaladgáltak le-föl az utcában. Karjukon kosár lógott. Boldogok voltak és nevettek. Amikor meglátták Tóth Imrét, integettek neki, és az ég felé mutogattak. Tóth Imre óvatos ember volt, nem ült fel mindenféle kósza jókedvnek. Lassan, kedvetlenül felnézett, és akkor meglátta. Nem hitt a szemének. Mert ez képtelenség volt.
Reggelre az utca összes platánja gyümölcsfa lett. Nem, nem kivágták őket, ugyanazokon a fákon gyümölcs nőtt. A gubacsok helyett körte, barack, alma, meggy és cseresznye lógott az ágakról. El tudják képzelni, mennyi körte van egy platánméretű fán?! A gyönyörű platánokon! Amiknek a kedvéért költöztek abba az utcába. Tóth Imrének földbe gyökerezett a lába. Ez lehetetlen volt. Biztosan csak viccet űztek vele, vagy tényleg csak álmodott. Lehet, hogy mégsem szólt a vekker, és bolondokat lát.
– Valaki csípjen meg! – mondta.
De inkább magát csípte meg, mint hogy más csípje. Majd újra és újra, de semmi. A fák maradtak, sőt most már hangosbemondó is rótta az utcákat, hirdetve, hogy a várost óriási áldás érte. A nem ehető termést hozó összes fa napfelkeltére gyümölcsöt termett.
– Gyümölcsöt, emberek!
Autóba ült és sebesen a hivatalba hajtott. Ki akarta deríteni, mi történik a városával. Öles léptekkel nekiindult, de már a nagy vasajtónál elakadt. Egy kiragasztott papíron ennyi állt: Ünnepnap miatt zárva!
Ünnepnap?! Tóth Imrének inkább gyásznap volt az. Csapás. És becsapás. A véget nem érő sanyarúság kezdete. Főleg, amikor a felé bicikliző hentestől megtudta, hogy a leszedett gyümölcs helyén órákon belül új nő. Kacarászva kiabálta, hogy ő mostantól márpedig nem hurkát, hanem fánkot tölt. Lekváros fánkot.
Tóth Imre kapkodta a fejét, szédült. Lekvár, gyümölcs, sütemény… Mi folyik itt? Beleborzongott, meg kellett kapaszkodnia. Erre megjelent a rezesbanda, mögöttük a polgármester lovas szekéren, fülén cseresznyefürttel. A zsibongásra összegyűlt a főtéren a város népe. A polgármester öntömjénező és homályos beszédet tartott a szorgalomról, a hitről, és természetesen a benne megbízó szavazók éleslátásáról. Ugyanis ő intézte el ezt az egészet. Jól lobbizott és rengeteget áldozott a városért. Felvázolta a terveket, a lehetőségeket. Az emberek szeme elkerekedett: meggazdagodunk! A tapsivar és az éljen a polgármester! rigmus Tóth Imrének már sok volt, utat vágott magának a tömegben. A közjegyző még gyorsan elkapta a karját és kalapot biccentett:
– A jövőre!
Tóth Imre erre hazarohant és bezárkózott. Ő ilyen jövőt nem akart.
Nagyon gyorsan híre ment a történetüknek. Újságírók hada lepte el a várost, és hamarosan a világ összes tévécsatornáján, napilapjában róluk beszéltek. Egy cikk fotóján még Tóth Imrét is ki lehetett szúrni. Mindenki nevetett a fényképen, ő vágott egyedül fancsali képet.
A következő hónapokra szinte nem is emlékezett. A hivatal megszűnt. Senki nem akart papírmunkával foglalkozni, inkább mindenki gyümölcsözött. Sorra nyíltak a városban a cukrászdák, szörpfőzdék, feldolgozóüzemek. A nénik magoztak és aszaltak, sokan a kertjükben főzték a cefrét, üvegezték a kész pálinkát. Volt, aki gyümölcsborral, és volt, aki ízesített sörökkel próbálkozott. Természetesen a város hírhedt maffiavezére is tevékenyen részt vett a munkában. Azt mondták, ő mossa a fővárosiak pénzét. Gyümölcsben.
Tóth Imre elhervadt, a felesége viszont kivirágzott. Elindította kis vállalkozását. Lekvárok és kompótok készítésére állt rá, mert ezekbe kell a legtöbb gyümölcs. Kökény, meggy, sárgabarack, körte, alma, de felsorolni sem lehet, leginkább így: az összes gyümölcsből csinált valamit.
Tóth Imre nem tudott mit kezdeni magával. Vissza akarta kapni a régi életét. A gyümölcsmentes életét. A verandán elmélkedett a jövője kilátástalanságáról, amikor meglátta a kertben a kóró fát. Az apósáét. Se levele, se termése, se reménye nem volt. Eldöntötte, hogy másnap kivágja, bármit is mondjon a felesége. Jusson már neki is valami öröm az életben. Be akart menni a házba, de a teraszra kitett ötliteres szilvakompótban megbotlott és hanyatt esett.
Mérgében megfogta az üveget, a kertbe ment vele, és az egész szilvalevet a kóró fára öntötte. Annak már úgyis mindegy. A felesége sírva fakadt, este már szóba sem állt vele.
Tóth Imre nem bírt aludni. Forgolódott, hátha, de nem sikerült. Hajnalban felkelt, és főzött volna magának egy forró csokit. De nem tudta, hogyan kell. Mindig a felesége csinált neki. Így felmelegített egy bögre tejet, és pár kocka csokival a kezében kiült a teraszra. Furdalta a lelkiismerete. Gonosz és önző volt előző nap. A felesége rajongott a munkájáért, és ő még csak nem is támogatta. Megfogadta, hogy minél hamarabb elnézést kér.
Összefogta magán a kockás köntösét, amikor megakadt a szeme a kivágandó fán. Ködös idő volt, nem látta elég jól. Belebújt a méregzöld esőcsizmájába, és a fához ment. Amikor meglátta, mi történt, elejtette a bögréjét, ami nagy robajjal darabokra tört. Tóth Imrének kihagyott a szíve. Nem hitte el. Kacagott, indiántáncot járt, az öklével a levegőbe bokszolt és énekelt. A felesége a csörömpölésre kifutott a kertbe. Tóth Imre átkarolta, csókolgatta a kezét és a haját. A fa szárai kizöldültek, és a levelei között reggelre gyümölcs helyett több száz bonbon nőtt. Igazi csokoládéba mártott bonbon. Letépett egyet, bekapta. Tényleg az volt! Még egyet, meg még vagy nyolcat. Az összes bonbon szilvaízű volt. Sőt, a szomszéd mandulafája felé eső oldalán szilvás marcipánízű bonbon nőtt!
Tóth Imre odavolt. Jól megrázta a fát, amiről sorban potyogott le a bonbon. De nem nőtt helyette új. Egyszeri csoda, gondolták. Tálcára gyűjtötték, majd gyorsan bedobozolták és hűtőbe tették a gömböcöket. Legyen emléke és bizonyítéka ennek a különleges napnak.
Aznap este Tóth Imre a fellegekben járt, így elfelejtette meglocsolni a fát. Egyébként sem hitte, hogy újra hozna bonbont. A fa az elmaradt gondozás miatt viszont mérgében reggelre töltetlen keserű csokoládét hozott. De olyan keserűt, hogy minden összehúzhatót összehúzott. Tóth Imre ezt látva kísérletezésbe kezdett. A felesége maradék gyümölcsleveit a fa törzsére öntötte. Amilyen ízű volt a gyümölcslé, olyan ízű lett reggelre a bonbon. Arra is rájött, hogy ha nem öntözi, keserű csokoládét, ha tejjel locsolja, tejcsokoládét, ha pedig tejszínnel, fehér csokoládét terem a fa. Minden nap ugyanannyit: pontosan 3,3 kilót.
A Tóth család élete így szépen összekovácsolódott. Vállalkozást építettek a bonbonokra. Tóthné tovább gyümölcsözött, és a férjének is segített. Celofáncsomagokba pakolta a golyókat és csinos masnit kötött rájuk. A fiaik voltak a főkóstolók, Tóth Imre pedig a termesztésért és a kiszállításért felelt. Büszke vállalkozó volt, ahogy a névjegyén állt: a kézműves csokoládémester.
Sokat tanult, kísérletezett, kóstolt, kínált. Így Tóth Imre boldog ember lett. Imádta a munkáját, viszont a gyümölcsöt továbbra sem tudta megszeretni. Helyette a környék legjobb bonbonjait ő készítette. Az emberek már nemcsak tisztelték, hanem szerették is, hiszen megédesítette az életüket. Bár soha nem jelentkezett a feladatra, soha nem kampányolt, valahogyan mégis ő lett néhány év múlva a város polgármestere. Ő maga sem értette.
Tisztességesen ellátta a feladatot, ám az ezzel járó titulus az életében csupán annyiban nyilvánult meg, hogy a névjegyén ezentúl ennyi állt: a kézműves csokoládépolgármester.
Kereki Noémi története Tóth Imrének.
